„Mivel az öröm forrása Isten, ezért az embernek csak akkor lehet igaz és tartós öröme, ha kapcsolatban, közösségben van vele.” – olvassuk a Zsoltárok könyvében, s ezúttal sincs okunk kételkedni a Szentírás tartalmában. Örömöt szerezni ezúttal is Isten közvetítésével tudtunk magunknak – másoknak.

A Szombathelyi Református Egyházközség harmadik éve áll hivatalos kapcsolatban a bukaresti reformátusokkal, s rajtuk keresztül az ottani magyarsággal, akikkel élő kapcsolatban vagyunk. A kölcsönös látogatások során nem csupán megismerjük egymás életét és szokásait, hanem baráti kapcsolatokat alakítunk ki nemzettársainkkal, és segítjük őket, ahol csak tudjuk. Ennek a folyamatnak volt fontos állomása március 15-e Bukarestben, ahol ezúttal közösen (szombathelyi és romániai magyarok) emlékeztünk meg a forradalom neves és névtelen hőseiről. A Jakab Bálint tiszteletes úr által vezetett küldöttségünk (Berzsenyi Zsolt, Sági József presbiterek és Leitner Tímea) a 3 napos ott-tartózkodás során megszámlálhatatlanul sok örömet adott és kapott – már a jelenlétével is.

Zsolt Béla református tiszteletes úr és kedves felesége, valamint a presbitérium tagjai voltak a vendéglátóink, akik nagyon gazdag programot szerveztek látogatásunk alkalmából. Mindenekelőtt meglátogattuk az Ady Endre Líceumot, ahová (nemcsak presbiteri, hanem állami feladatköréből adódóan) az oktatásügyi tárca nemzetiségi osztályvezetője is elkísért bennünket. Az ide járó gyermekek az óvodától az érettségiig eljutva felnőtt korukra a magyar nyelvet tökéletesen elsajátítva a legjobb egyetemekre kerülnek be, van tehát okuk a büszkeségre.

Ezt követően ellátogattunk a román főváros református temetőjébe, ahol a helyi magyarsággal közösen koszorúztuk meg a székelyföldi származású mérnök, Veress Sándor síremlékét. A kalandos életű tudós életműve a szabadságharc bukása után a havasalföldi vasútvonal kiépítésében és a regáti református magyarság összetartásában teljesedett ki.

Bukarest 2 milliós nagyváros, amelyben a diktatúra építészete mély nyomot hagyott. Olyan városrészek tűntek el, mint pl. a történelmi örmény vagy zsidó negyed; templomok tucatjait dózerolták le, de talán egy szempontból hasznos volt: hatalmas parkok épültek ki. Az egyik ilyen ligetes részen - számos európai nagyság mellett – található meg Petőfi Sándor szobra, amelyet szép irodalmi műsor keretében koszorúztunk meg.

Kora délután látogatást tettünk a Bethlen Alapítványnál, ahol házigazdánk (szintén református presbiter!) beszámolt a szórvány magyarság mindennapjairól, örömeiről és gondjairól. Minden szava a talpon maradásról szólt. Tanulságos lenne őt sok magyarországi embernek hallgatnia, akik mást sem tudnak csinálni, mint panaszkodni.

A nap legjobban várt eseményére késő délután került sor, amikor az 1857-ben alapított Petőfi Sándor Kulturális Központ adott helyet az ünnepi műsornak. A zsúfolásig megtelt teremben szónoklatok, versek, kórusművek és táncok követték egymást. Megtisztelő volt hallgatni a helyieket, ahogy a ’48-as forradalomra emlékeztek; felemelő érzés volt együtt énekelni nemzeti Himnuszunkat; s megható volt, ahogy a szombathelyi lelkész imáját mindenki magáénak érezte.

Az ünnepség végén a résztvevők megkoszorúzták az udvaron található Petőfi szobrot.

Sági József és Bíró Tivadar tts helyezi el a koszorút

Harmadnap egy rövid városnézést követően a parókián vetített képes előadást hallgattunk meg a 2. bécsi döntést követő erdélyi vasútépítésről. (Megjegyzem, hogy ezen az alkalmon számos olyan magyar is ellátogatott a templomba, aki valószínűleg csak ritkán fordul meg máskor ott.) A szeretetvendégséggel zárult látogatás után mindannyiunkban hasonló érzések kavarogtak. Jó volt itt lenni, örültek a jelenlétünknek, kapcsolatok szövődnek- barátságok alakulnak; mégis újra és újra ezt a kérdést tesszük fel magunkban: hogyan tudnánk még többet segíteni a bukaresti reformátusoknak mi, szombathelyi reformátusok.

A történetet lejegyezte: Sági József