A kezdeményezés egy csésze habos kávé mellett született, két lelkes és tisztaszívű testvér találkozása alkalmával. Ez a két csodálatos asszony szükségét érezte annak, hogy újra átéljük az együttlét, a találkozás örömét testvéri szeretetben. A pandémia idején háttérbe szorultak a személyes találkozások. Szép lassan elfogytak az ölelések, a baráti és családi látogatások. Olyan sokáig voltunk elszigetelve egymástól. Olyan sokáig vigyáztunk arra, hogy tartsuk a távolságot. Talán meg is szoktuk?
Vajon mi hozhatná össze újra a testvéreket? Nem volt nehéz kitalálni. Mindenki tudja erre a választ. Nincs olyan ember, akit ne mozgatna meg egy szépen terített asztal tele finomságokkal. Mindenki eszik.
Az ötlet megszületése után Jakab Bálint tiszteletes úr támogatásával elkezdődött a szervezés. Az ötletek záporoztak. Fontos volt, hogy úgy készüljünk erre az első alkalomra - és Isten segedelmével majd az összes többire is-, mint egy ünnepre. Ennek szellemében imádkoztunk, terítettünk, mosogattunk, díszítettünk. Segítettek a családok tagjai. Az apukák is beálltak az asztaldíszek elkészítésébe. A szórólapokat még a gyerekek is osztogatták az iskolában. Fontossá vált nekik is az alkalom és a cél.
Nem tudtuk hányan jönnek el. Csak egy-két visszajelzés alapján számoltuk a terítéket. Örömteli és izgalmas volt a készülődés.
Nagy örömünkre sokan megjelentek a templom alagsori nagytermében. Jöttek idősek, fiatalok és egyedülállók. Eljött olyan család is, akik egyébként nem járnak templomba, de „hallották a gyerekek a hittanon, hogy a templomban lesz valami.” Generációk találkoztak. Olyan volt, mint egy nagy családi ünnep. Többen jöttek, mint reméltük. Mindenkinek örültünk. A nagy nyüzsgésben egyáltalán nem éreztünk zűrzavart. Tudtuk, hogy Isten áldása van az alkalmon. Békesség és öröm volt a szívünkben.
A sok finom étel közül hirtelen nem is tudtuk melyikből válasszunk. Adtunk a magunkéból másnak és elfogadtuk azt, amit más kínált nekünk. Mindezt a legnagyobb szeretettel.
Közös ima után asztalhoz ültünk. A gyerekek természetesen a desszerttel kezdtek. Mindenki fesztelenül ebédelt. Beszélgettünk rég nem látott ismerősökkel, idegenekkel, barátokkal.
Ebéd után jól esett meginni egy csésze frissen főzött kávét. Még az sem okozott fennakadást, hogy véletlenül kristálycukor helyett porcukrot tettem ki az asztalra a kávé mellé.
Meghallgattuk Dugonics Katalin élménybeszámolóját a Szent Jakab zarándokúton átélt tapasztalatairól. Számomra ebből a beszámolóból az volt a fő üzenet, hogy nem kell annyi “dolog” a boldog és elégedett élethez, mint azt a mai ember gondolja. Sőt, az igazán fontos dolgokhoz még pénz sem kell. Azt is megértettem, hogy lehet a szívünkben békesség még a körülményeink ellenére is.
A gyerekek sem vonultak el külön terembe. Ott nyüzsögtek közöttünk. Vidáman, fesztelenül kacagtak. Amíg mi felnőttek előadást hallgattunk, addig a fiatalabbak társasoztak. Nagyobbak, kisebbek együtt játszottak egyetlen társasjátékkal két órán keresztül. A végére még barátságok is születtek. Sőt! Haza sem akartak menni. Amikor búcsúztunk egymástól, már a következő L’EGYÜNK EGYÜTT - EGYÜNK EGYÜTT alkalomról beszéltünk. Tervek, ötletek, receptek cseréltek gazdát pakolás közben.
Bevallom őszintén, elfáradtunk a végére.
Nagyon boldog vagyok, amikor visszagondolok erre a napra. Úgy érzem, hogy ebből az élményből még sokáig tudok táplálkozni. Mert ott, akkor nem csak az ízeket élveztük. Isten többet adott nekünk, mint pusztán ételt. Kaptunk mennyei táplálékot is. Olyat, ami sokáig kitart és erőt tudunk meríteni belőle. Erőt, ami az összetartozásban és a testvéri szeretetben rejlik. A gyermekeink igazán jó helyen, igazán jó társaságban töltötték a délutánt.
Boldog vagyok, mert hiszem, hogy nem csak kaptunk, hanem adtunk is. Az Úrnak engedelmes szívvel adtunk tiszteletet idősebb testvéreinknek, jó példát mutattunk gyermekeinknek, szeretettel fordultunk a jövevények felé. Láthatták gyermekeink, hogy micsoda erő van az egységben.
Végtelenül hálás vagyok Istennek, hogy a két testvérnő - Tinicsné Berta Brigitta és Dugonics Katalin - leült egy kávé mellé azon az őszi délutánon és hallgatott arra a csendes, szelíd hangra. Reméljük, hogy folytatás következik.
Szalai Magyar Marianna