Talán kíváncsiság, talán szokás, hogy ünnepek után megkérdezzük: mit kaptál karácsonyra? S valahogy azt a kérdést elharapjuk, hogy mit adtál karácsonyra? Szemérmesség van mögötte vagy csak „nem akarunk turkálni más zsebébe”. Kinek mi köze hozzá, fortyanna fel az egóját védő személy. De adni a másiknak nem csak ajándékot vagy a divattá váló kikapcsolódási élményt, a karácsony meghittségéből menekülő szolgáltatás igénybevételét lehet, hanem azt a személyes jelenlétet, időt, ami épp az év végi hosszú délutánok és az ünnepi esték kínálnak.
Mert adni jó. Isten mutatta meg ezt, aki Fiát testbe öltöztette és az élet legnagyszerűbb pillanatával, a születéssel közénk küldte. És „nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön a világ általa” (Jn 3,17). Az Atya a Fiúban önmagát adta nekünk. Van-e szebb ajándék, mint amikor magát adja valaki? Lényének lényegét, a benne levő szeretetet, amit megfoghatóvá tud formálni. Érezhetővé, egy vagy több ember számára gyönyörűséggé.
Karácsonykor előtörnek az emlékek, ilyenkor nem az ajándékok vidítanak fel, hanem az egyedüllétet, a magány tudatállapotát feloldó résztvevő szeretet. A meghallgatás türelme.
Állok az egyik élelmiszerbolt felvágottas, polca előtt, mellettem egy ősz hajú alacsony asszony hajolgat. Nézem az árut és árakat, egyik másikát leveszem, hogy megnézzem összetevőit. Váratlanul megszólal mellettem az ősz hajú asszony: „ugye, milyen drága minden?” Igen, mondom, de már folytatja is: „látja, én ezt szoktam venni, a férjem ez szereti, krumplival. Megfőzöm a krumplit, a levéből levest csinálok, másodiknak…” Jobban odanézek, kopott, de tiszta dzseki rajta, cipője ápolt. A legolcsóbb virslit dicséri, micsoda mennyei eledel az tört krumplival. Közben megtudom, hogy fogyatékos gyermeke az ország másik felében van intézetben, ő egészségügyben dolgozott, s most kicsi a nyugdíja, férje beteges. Nem panaszkodik, csillog a szeme és beszél, beszél. Nem akar nagy dolgot. Kiszakadtak belőle az élet hétköznapjai. Elmondhatta valakinek. Egy pillanatra megérintett az emberség mélysége és szépsége. Nem volt karácsony csak egy bevásárlós hétköznap különös találkozása a hallgatás gyönyörűségével.
Nem lehetne egymás mellé ülést, meghallgatást, emberi hangot ajándékozni egymásnak karácsonyra?
Hátha hallani lehet majd az angyalok énekét is akkor: „Dicsőség a magasságban Istennek, a földön békesség és az emberekhez jóakarat!” (Lk 2,14).
Jakab Bálint lelkipásztor
