Tizenegy év és három helyen eltöltött lelkészi szolgálat után érkeztem Szombathelyre a gyülekezet meghívására. Hivatalosan 2003. szeptember 1-én álltam szolgálatba, de másfél héttel korábban költöztünk. Nagy szeretet és belül felújított parókia fogadott. Bár szolgáltam két városban is korábban, mégis sok minden újként hatott. Mindenekelőtt a templom. Szokatlan volt az addig ismert fehér falú épületekhez képest a festett belső, amit sokat néztem és hamar megszerettem. A szószék teréül mintegy keretként szolgáló búzakalász-szőlő dominálta ornamentika arról üzent, ami a hit legbensőbb titka. Sokat pásztáztam a falakat, karzatot, mennyezetet és a szőnyeg rejtette mozaikberakásokat, míg megért bennem, hogy mennyire egyedien szép ez a templombelső. És milyen egységes a bejárattól a szószék díszítéséig. Igényességet hordoz. Ez egybevágott azzal, amit vallok: az igényesség az egyik legméltóbb képviselete Istennek. S ha néha zsörtölődök az egyház dolgain, az éppen az a gondolkodásmód elleni szót emelés, hogy a „egyházban úgy is jó”. Nem jó akárhogyan! Istennek a legszebbet, a legjobbat kell odaadni. Az én gondolkodásomban az egyház nem a múlt, hanem az Isten dicsőségének mindenkori helye. Ezért éreztem fontosnak a torony építésekor, hogy ne az eredeti tervek változatlanságát valósítsuk meg közel nyolc évtizeddel később, hanem a mai városképet figyelembe véve építsük meg a legszebbet, a méltót és a már meglévőkhöz illőt.
Merthogy a másik, ami szokatlan volt érkezésünkkor, hogy nem szól a harang istentiszteletre. Nincs torony és harang se egy megyeszékhelyen. Akkor tettem egy csendes vállalást imádságban kérve Istent, szeretném, ha tornya épülhetne a templomnak tíz év múlva. A tízedikben letettük az alapkövet, kettő évvel később elkészült a torony benne három haranggal. Ha csak ennyi marad utánam, - de remélem, hogy valami a lelkekben is -, megérte a küzdelem. Éveken át hordoztam, ma is hordozom és megtanultam együtt élni azzal az anekdotikus bölcsességgel, hogy a pap, ha csinál valamit, nem tud nyugton ülni és az baj, mert híveket adományozásra kéri. Ha meg nem csinál semmit, az is baj, mert hagyja az egyházat tönkremenni.
De sok áldást és sok szeretet tapasztaltam meg. Annyi gyümölcsöt, zöldséget kaptunk az évek során, hogy egy falusi gyülekezetben szolgáló is megirigyelhetné. Süteményt, mézet, karácsony tájékán hatalmas ajándékcsomagokat, olykor egy-egy üveg kisüstit vagy szépen csomagolt bort, de volt, aki balatoni szőlejéből való nedűt hozott késő ősszel.
Húsz év épp annyi idő, hogy a gyülekezet nagy része kicserélődött. Parókia- és templomfelújítás, melléképületek építése, térkövezés mind külsőség, de benne van ebben az időben. Temettem olyan gyereket, akit én konfirmáltam, kereszteltem, sőt konfirmáltam olyant, akinek szüleit eskettem. Voltak segítő presbiterek mellettem, voltak hívek, akik hívtak és beengedtek hajlékukba, családi életük eseményeibe. Sok helyre eljutottam és sok helyre nem. Szívem egyik fájdalma, hogy nem látogathattam végig a családokat ennyi idő alatt sem, holott ez vágyam volt és két korábbi gyülekezetemben meg is tudtam tenni. De ma is, ha hív valaki, mindig nyitott vagyok.
Lelkészi munkanaplóm szerint évente átlagosan 140-150 istentiszteleti alkalom van a gyülekezetben, ebben nincsenek benne a hittanórák, a felnőtt konfirmációi és kiscsoportos alkalmak, egyéb közösségi dolgaink. Kerekített számok szerint 500 temetésen hirdettem a vigasztalás igéjét, 250 konfirmandusra adhattam áldást, 350 gyermek és felnőtt keresztelésekor örvendtem a családokkal.
Sok kezdeményezésünk volt, sok ötletet befogadtunk, némelyik maradt, másoknak csak az emléke. A változó idővel lépést próbáltunk tartani, egy év kihagyással folyamatosan megjelenik a Hit+Élet című gyülekezeti újságunk, lett honlapunk, amelyen még mindig tájékozódnak, különösen külföldről. A koronavírus ideje óta pedig facebook oldalunk működik, az ott közvetített istentiszteleteink sokakat elérnek.
Húsz év épp annyi idő, hogy az első Szombathelyen született gyerekünk is már egyetemista, a legkisebb utolsó éves gimnazista, s az érkezésünkkor első osztályt itt kezdő lányunk már férjhez ment. Öröm amikor itthon vannak és sokan üljük körül az asztalt. Fekete hajamat meglepte a dér ez idő alatt. De lelkipásztornak ugyanúgy szeretek lenni, talán egy picit jobban is, mint amikor idejöttem. A múló idő történései sem törték meg alapvető jókedvemet és egyre jobban becsülöm a csendes hűséget. Reményem bizonyossága a különleges helyzetekben megtapasztalt isteni szeretet, amit szeretnék elmesélni, átadni szakrális tereken kívül, szószéken, és személyes beszélgetésekben.
Az idő múlásában is „Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz.”(Zsid. 13,8)
Jakab Bálint lelkipásztor