Pünkösdöt követően egy asztal körül ülve készült az a felvétel, amelynek írásos változatát olvashatják most. Személyes vallomások érintettségekről, a pillanat megragadásának szépségéről és Istenről. Nem titkoltan azért adjuk közre, hogy mások is bátorságot merítsenek ezekből Istenhez közeledni. A kérdező a kíváncsi tanító. Jelen esetben: a gyülekezet lelkipásztora.

Elsőként szeretnék egy rövid bemutatkozást kérni azoktól, akik a 2017. esztendőben pünkösdkor konfirmáltak. Ki honnan indult el? Születési helyre és a lelki helyre is gondolok.

Anna: Kustos Annának hívnak, én 1985-ben születtem Szombathelyen. Nem is mentem innen nagyon messzire, csak Győrig, az egyetemig. Egyetem óta itthon dolgozom Szombathelyen. A lelki elindulásommal kapcsolatban szeretném elmesélni a konfirmációt megelőző délelőttöt. Nálunk ez olyan mértékben nem volt jelen a családban, hogy hiába ismertük a nagypapám tatai gyökereit, az én nagybátyám az én konfirmációmig azt hitte, hogy ő katolikus. Aztán anyukám mondta, hogy ő is úgy tudta, hogy az öccse katolikus, a nagymamám mondta, hogy nem, mindkét gyermeke reformátusnak lett keresztelve. Az én következő feladatom ezt kideríteni, hogy őket hol és mikor keresztelték meg. Úgyhogy nekem az indulásom ilyen jellegű.

Judit: Molnár Judit vagyok, 1974-ben Berettyóújfaluban születtem és 1993 óta élek Szombathelyen. Igazából a református közösséghez való tartozás mindig nyilvánvaló volt és élő is a családomban. A lelki élet is, tehát hogy szívvel és lélekkel jelen volt a családban Isten, jártunk templomba. Az emberekhez, embertársainkhoz való odafordulás, nexus mindig olyan volt, ami nyitott, derűs, mosolygós. Én ezt otthonról hozom.

Viszont ami számomra nagyon fontos volt, és most is nagyon fontos, az az, hogy a szeresd teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes értelmeddel is Istent. Ebből nekem az értelem az az, ami egy borzasztó fontos része az életemnek. Mindig is kerestem a válaszokat a kérdéseimre. Nekem mindig voltak kérdéseim, ezeknek ti is tanúi lehetettek. Ez nem kekeckedés, hanem komolyan kérdezem, és komolyan várom a választ. Erre elmondanék egy példát is nektek. Én adventi időszakban elkezdem mindig olvasni a gyerekeimnek a gyerek-bibliát, és szépen megyünk benne előre, hogy amikor a Jézuska megérkezik, addigra mi is megérkezzünk arra a napra a történetben. Ebben vannak olyan részek, amiket én következetesen átugrok, mert nem tudtam soha hitelesen képviselni. És a Tiszteletes úr akkor azt mondta, hogy Judit, itt van Kirkegaardnak a Félelem és reszketése, milyen jó lesz ez karácsony és újév között. Engem ez akkor végigvitt karácsony és újév között.

Árpád: Pethő Árpád vagyok, 1965-ben születtem Szombathelyen és katolikusként keresztelkedtem. A családom nem látogatta a templomot, talán csak a nagyszülőkre volt jellemző a hitélet. Amikor megházasodtam református lányt vettem feleségül, a gyerekek is itt keresztelkedtek, ide jártunk templomba, és tapasztaltam azt a rendet és bizonyosságot, ami hiányzott az életemből korábban. Hiányzott, hogy értelme legyen azoknak a dolgoknak, amit például egy ünnep jelent. Itt tapasztaltam meg, hogy ezeknek az ünnepeknek mi a fontossága. Nekem azzal, hogy idekerültem egy jó dolog került az életembe.

Katalin: Én Dugonics Katalin vagyok, 1965-ben születtem Budapesten. 14 éves koromban elküldtek a szüleim konfirmálni, de gyakorlatilag nem volt templomlátogató a családunk. Talán a nagymamám, az anyai nagymamám járt időnként templomba, de nem voltak nagyon templomlátogató élményeim. Édesanyám reformátusnak lett keresztelve, édesapám katolikusnak, de édesapám vonalán egy haláleset miatt elvesztették az Istenbe vetett hitet, és azt nagyon emlegették is, így nem volt jelen Isten az életünkben. Tehát én ilyen gyökerekkel indulok.

Györgyi: Kormosné Bloch Györgyinek hívnak, 1963-ban születtem Sárváron, és egész kiskoromtól kezdve Szombathelyen élek, 10 év megszakítással, amit Budapesten töltöttem. Lelki értelemben nagyon messziről jövök, mert semmiféle vallásos gyökerem nincsen, semmilyen egyházhoz kötődő. Ezzel együtt azért elmondanám, hogy édesanyámtól kaptam az első Bibliát. De ezt inkább mint a kultúrkereszténységhez való terelgetést, mert az azért fontos. Aztán most egy anyós-történet jön, mert engem egy református családból való fiatalember vett feleségül, ahol szintén nem voltak nagyon erősek a református gyökerek, de az anyósom nagyon erősen ragaszkodott hozzá, hogy a házasságunkon legyen református szertartás szerint való áldás. És a gyerekek keresztségéhez is, de olyan merev szigorral, hogy nem lehetett neki nemet mondani. Azóta már áldom az Istent, hogy egy ilyen indítás volt. Igaz, hogy utána eltelt huszonegynéhány év, amikor is egy betegség kapcsán volt egy erős Isten-élményem, tulajdonképpen élmény szinten. De akkor már az ünnepek során anyósomékat kísérve, és a kisgyermekeink keresztelője kapcsán is tudtuk az utat a református templomba. És ekkor, ezzel az élménnyel jöttünk el a férjemmel együtt, és kezdtük meg a templomot vasárnapról vasárnapra látogatni. De én nem akartam református lenni. A konfirmáció egy éves történet minden évben. Az egy év alatt nem egy naptári évet, hanem egy ősztől pünkösdig tartó időszakot kell érteni. Ebben az úgynevezett előkészítésben az ember sok mindennel találkozik. Azt szeretném kérdezni, hogy amikor ezek az alkalmak elindultak milyen várakozással jött ide, az, aki ide jött?

Anna: Én szerintem nem vártam semmit, annyira elképzelésem sem volt arról, hogy ez milyen lesz. És olyan gyorsan múlt el ez, annyira gyorsan az életem, a hetek részévé vált, hogy biztosan nem volt semmi olyan, ami különbözne attól, amit utána tapasztaltam.

Judit: Gyakorlatilag bennem sem voltak elvárások, vagy különösebben nagy várakozás. De nagyon szívesen jöttem, engem kiegyensúlyoztak ezek az alkalmak. Én nem mindig tudtam az estét tartani a gyerekek miatt. Volt, hogy kora reggel voltam, de a heti rendszeresség így is megvolt.

Katalin: Én nagyon vágyakoztam rá, az előbb nem mondtam el, hogy 2003 óta vagyok ennek a gyülekezetnek a tagja, és itt egy erős lelki közösséget is találtam, és megtaláltam az Úristent és Jézus Krisztust. Én hitelesíteni szerettem volna az elfeledett fogadalomtételemet, amire tulajdonképpen nem is emlékszem. Én elolvashattam volna a tankönyvünket, hiszen a lányom is ebből tanult, aztán a későbbiek során az egyik húgom is ebből tanult, aki jóval fiatalabb nálam, tehát megvolt ez a könyv nekünk. De én úgy éreztem, hogy nekem részt kell vennem ebben, és hallanom kell hiteles közösségben, lelkipásztortól ezt az oktatást. A lelkem, a szívem vágyott rá.

Árpád: Én nagyon szerettem volna megismerni ennek a hitnek az alapjait. Az igehirdetésekből, amiket korábban hallgattam nem mindig jött át az üzenet, ami elhangzott. Azt vártam, hogy kinyílnak ezek a titkok, és úgy hiszem, hogy ezek az alkalmak voltak azok, amik ezt tényleg megvalósították. Én azt hiszem, hogy itt is voltam minden alkalommal, mert nagyon jó volt végighallgatni azokat a magyarázatokat, amik kibontották az egy-egy igeszakasznak a jelentéseit, és ezt igazi magyar nyelven hallottam, ami különleges manapság.

Györgyi: Nem volt elvárásom, semmilyen elvárásom nem volt. Roppant erős felszólító erő volt, aminek nem lehetett nemet mondani. Nem tudom, hogy a Tiszteletes úr emlékszik-e rá, hogy a Húsvét utáni hétfőn, amikor valamiért jöttem, és megkérdezte, hogy nem akarnék-e teljes jogú tagja lenni a gyülekezetnek, mert most már pár éve én is ide járok és sok mindenkivel megismerkedtem, kisebb-nagyobb szolgálatokat is vállaltam itt. Akkor sírva fakadtam, mert Húsvét vasárnap vált előttem ez teljesen világossá. Amikor jöttek az asszonyok úrvacsoráról, és addig mindig olyan örömmel néztem őket, most viszont rettenetes fájdalommal, hogy én nem lehetek közöttük. Ez hozott ide.

Sok alkalom volt, hogy így hétről hétre együtt lehettünk. Kinek mi az az egy-egy élmény vagy történet, ami a leginkább megmaradt?

Györgyi: Nekem van ilyen, csak nem tudom egészen konkrétan igehelyhez kötni. A János első leveléből, ahogyan Tiszteletes úr hétről-hétre olvasott fel, és volt egyszer egy olyan rész, amit úgy magyarázott, hogy azt tényleg nem a Tiszteletes úr mondta. Én bennem az olyan borzongást és olyan forróságot váltott ki mint élmény. Én akkor úgy mentem haza, hogy nagy csoda történt. Az Isten szeretetéről, elfogadó és mindenkire kiáradó, a Jézus Krisztusban megtestesülő szeretetéről így beszélni. Az nagyon szép volt.

Katalin: Nekem nagyon nehéz szavakba önteni, konkrét példát én sem tudok felemlíteni, ha nem haragszik Tiszteletes úr. Nekem mindig nagyon nagy élmény volt bármelyik órán itt lennem, akár ketten voltunk, akár a közösségben. Egy biztos, hogy pont ez az elmúlt fél év az én életemben egy nagyon nehéz félév volt, amin annyira átsegített, és minden egyes alkalommal még inkább belém ivódott, hogy nem vagy egyedül, van egy társad, Jézus Krisztus, és a mi Istenünk. Ez hatalmas megnyugvás volt, és teljesen más lett a szemléletem azóta. Nekem minden alkalom különleges volt.

Judit: Én azt gondolom, hogy én tudom, miről beszél a Györgyi, de azt hiszem, azt külön hallgattuk. Nekem van egy bizonyos típusú évkönyvem, ami minden évben ugyan az a stílus, ami minden évben úgy kezdődik, hogy van két aforizma, amit az év utolsó napjain mindig felírok, ezzel kezdem el az újat. Én is meghallgattam erről a Tiszteletes urat, és emlékszem, hogy úgy fejezte akkor be, hogy a Judit, ne felejtse el, írja fel magának, hogy a szeretetben nincs félelem. Akkor kinyitottam a kis naptáramat, és azóta ott van a kettő mellett, ami tíz év óta volt. Nekem ez nagyon fontos, hogy a szeretetben nincsen félelem. Sok mindent én már nem is akarok, de a gyerekeimmel kapcsolatban mégis olyan sok mindent szeretnék. És ez olyan jó, hogy jó nem félni, mert látom azt, hogy a gyerekeim mennyire nem félnek, ha én nem félek. Ha már ez megvan, és ez rajtam keresztül átmegy a gyakorlatba, akkor minden megvan.

Anna: Nekem is ez jutott eszembe, amit Judit mondott, hogy a szeretetben nincsen rettegés, ahogyan tiszteletes úr mondta, a régi fordítás szerint. És még az, ami nem az Igében volt benne, hanem nagyon az első alkalmak egyikén mondta, valahogy úgy, hogy nem kell nekünk az egész világ minden hibáját kijavítanunk, és mindent helyrehoznunk, hanem csak körülöttünk. Én akkor alkalomról alkalomra ezen rengeteget gondolkoztam, ezzel együtt, hogy a szeretetben nincsen rettegés. És azóta olyan változások történtek a mi családi életünkben, nagyon jó változások, amiket biztos, hogy Isten indított el, és Ő adta hozzá az erőt, hogy ezt tudjuk, és most már annyira könnyűnek érzem azt, ami tavaly ilyenkor még elképzelhetetlen lett volna.

Árpád: Én az első alkalmakról tudok egy tanítást, ami arról szól, hogy micsoda a konfirmáció. Ez egy út, amiben megismerjük a hitünket. Mi állandóan úton vagyunk a családdal, és ez egy nagyon jó utazás volt, ami sokkal messzebb vezet, mint bármilyen út. És én ezt visszakaptam a konfirmációs emléklapomon.

Annától kérdezném, hogy mit érzett a kereszteléskor? Mert potyogni kezdtek a könnyei…

Anna: Én azt éreztem, hogy hazaértem. Az egy nagyon jó sírás volt, nem is tudtam abbahagyni, nagyon mélyről jött. A lelki kirekesztettséget én gyerekkoromtól éreztem, ami nem abból állt, hogy a többieknek lehet, nekem meg nem, hanem lelki értelemben. Ez egy lelki hazaérkezés volt. De én ezt a legelső istentiszteletkor éreztem, amikor bejöttem a templomba. Igen, én akkor azt éreztem, hogy itthon vagyok. Ez a tavalyi Húsvét utáni első istentisztelet volt. Akkor voltam először református istentiszteleten.

A konfirmációban mindenkinek volt egy személyes érintettsége, azt kérdezem, hogy a szertartás menetében kinek melyik ponton volt ez?

Judit: Én szeretném elmondani, hogy én annyit szerepeltem már életemben, annyira megszoktam, és nem volt bennem, hogy én elsírnám magam. Nagyon-nagyon furcsa volt ott, ahogyan Györgyi elsírta magát az áldáskor, Anna a keresztelés után, Kata mellettem hang nélkül, reszketve sírt… És amikor áldást kaptam, akkor az első józanabb gondolatom az volt, hogy hogyan jöhettem én ide ki papírzsebkendő nélkül? És akkor nem azt éreztem, hogy mindenki sír, akkor nekem is sírnom kell. Hanem nagyon megható volt minden. Akkor én utána mondtam is, hogy én nem csak éreztem, hanem tudtam is, hogy ott van Isten.

Györgyi: Nekem már akkor volt, amikor elindultunk a templomkertből. Az nagyon megindító volt, amikor a Tiszteletes úr ott imádkozott Isten szabad ege alatt, és tudtam, hogy mi következik. Utána többen mondták a gyülekezetből, hogy amikor jöttetek be, néztelek, és te nem ilyen szoktál lenni. Én is éreztem, hogy az akkor már nem én vagyok, ahogyan mentünk előre. Az Ige, amit kaptam, az nálam is marokra fogott mindent a gyomortól a torkomig. Tudom, hogy ha az ember megvallja Istennek a bűnét töredelmesen és bocsánatot kér, akkor azt az Isten nem emlegeti fel neki többé, hanem a háta mögé dobja. De azt is tudom, hogy a továbbiak ezzel még nincsenek elrendezve, azok úgy jönnek, hogy többet ne vétkezzél. Az én nagy fájdalmam a gyerekeim, akik nem tudtak hitben nőni, mert én késő felnőtt koromban kaptam ezt. Akkor itt visszakanyarodnék kicsit, mert szeretném elmesélni, hogy mióta ez a konfirmációs felkészítés zajlik, azóta lett szokássá otthon, hogy reggel amíg a férjem reggelizik, addig én hangosan olvasok a Szentírásból, és ki is van téve az asztalra. A középső fiam, amikor úgy jön haza, hogy egyedül és nem a testvéreivel, olyankor korán kel, és egyszer jött ő is közénk. Ránézett, és mondta neki az apja, hogy hát édesanyád… és el tudjátok képzelni, a Tiszteletes úr el tudja képzelni, ezt a 25 éves fiatalembert. Ők, amikor itthon vannak délben kelnek fel, amikor mi hazaérkezünk istentiszteletről, és ilyenek. Reggelente mi a bibliaolvasó kalauz rendjén haladunk, és az Apostolok Cselekedeteiből az a rész volt, amikor Pál az Areopagoszon az ismeretlen istenről beszél. Mondtuk neki, hogy nem baj fiam, nem fog megártani. És olyan okos kérdései voltak, olyan érdeklődő volt. És akkor erre rájött ez az Ige a konfirmációnál, hogy „Add tovább a fiaidnak!”...Hát csoda, hogy fel tudtam kelni.

Lenne-e igény arra, hogy az Isten ismeretben, illetve ebben az érintettségben továbbra is részt vegyenek, nem csupán az istentiszteletek alkalmával, hanem más közösségi szinteken is? Mint például a szabadtéri istentisztelet volt, vagy a bibliaórák, más csoportos alkalmak. Tehát másfajta érintettség, mint az istentisztelet.

Anna: Én nagyon szeretnék. Elmesélem, hogy egy héttel a konfirmáció előtt volt egy olyan fél órám, amikor azon gondolkodtam, hogy nem azért, mert nem vagyok biztos a hitemben vagy, mert félek, de mégis eltolnám a konfirmációt, mert én ezt a felkészítést még úgy szeretném egy évig.

Györgyi: Én is nagyon szeretném, és úgy gondolom, hogy nagyon fontos. Nem csak nekünk, akik most konfirmáltunk, hanem a gyülekezetben is volna erre igény, hogy olyan körben összejöjjünk, mint például ez a kör, ahol kérdéseket is lehet a Tiszteletes úrnak feltenni. Mert vannak olyan területek, amik egyszer csak előbukkannak az Írásból, és nem tudjuk rá a választ. Jó lenne ez egy ilyen kicsit kötetlenebb formában, mint ezek a konfirmációs felkészítő alkalmak. Én gondolnám, hogy ez ne legyen zárt, hanem lehessen ide másoknak is becsatlakozni.

Katalin: Én is ugyanígy gondolom, nagyon vágyom egy ilyen közösségre.

Akkor olyan istentiszteleten kívüli alkalmakra lenne igény, ahol az ember kérdéseket tehet fel?

Mindenki: Igen

Árpád: Bennem már régóta motoszkál a gondolat, hogy milyen más formái lehetnek annak, hogy ez a közösség összejöhessen. Számomra egy nagyon nagy dolog volt, hogy konfirmáltam, és akkor éreztem, hogy a közösség része leszek. Annyi érdekes ember van itt, nagyon nagy tudásúak, és különleges dolgokkal foglalkoznak, ami szerintem másokat is érdekelne, hogy mi van a teljesítményük mögött, vagy hogyan kapcsolódik ez Istenhez. De ezt nagyon nehéz létrehozni.

Milyen formákat szeretnének?

Judit: Én nagyon szívesen csatlakoznék a már élő Biblia-körhöz, szerintem ha ez a mi kis csapatunk oda tudna csatlakozni, és mások is jöhetnének, akiket ez érdekel, az nagyon jó lenne. Délutánokat, napokat megoldani az sokkal nehezebb dolog. De jó lenne havonta legalább egyszer találkozni. Annyira mások vagyunk, és mégis olyan jó lenne ennyiféle aspektusból megnézni egy-egy történést.

Györgyi: Megpróbálkoztunk ezekkel a hitmélyítő alkalmakkal, azt gondolom, hogy az elég sikeres volt. Az aktivitását még lehet növelni, de olyan nehéz megszólalni.

A konfirmáción jelen lévő családtagoktól, ismerősöktől milyen visszajelzést kaptak?

Katalin: Én elmondom őszintén, hogy csak a párom és a lányom tudták. Nagy családi körben most olyan a helyzet, hogy nem volt ez téma, én pedig nem akartam, hogy kérdéseket tegyenek fel, hogy te miért? A mai napig nem mélyülünk el családilag Jézus Krisztusban, pedig hát az egyik húgomék járnak istentisztelet, mégsem tudott kialakulni köztünk ez az Istenről való beszélgetés. Párom nagyon meg volt hatódva és nagyra értékelte, meghatónak találta az egész konfirmációt.

Árpád: Nálunk családi megemlékezés volt utána, és rá következő nap egy általam szervezett túrával folytatódott a hétvége, ahol érdekes módon olyan református családdal is találkoztam, akik megfordultak már itt a templomban, csak nagykanizsai kötődésük miatt ők ott kereszteltetik a gyerekeiket. Ők is örültek ezeknek a családi eseményeknek. A többi túratárs is velünk örült.

Tiszteletes: Elmondom, hogy Árpádék sokat gyalogtúráznak. Családi körben a gyerekekkel, és nagyobb baráti körben is. Tízen, húszan is akár. A magyarországi túraútvonalakat járják végig, ez a túrázás ezt jelenti náluk.

Árpád: Ez a pünkösdi egy évek óta visszatérő alkalom, amit én találok ki a családnak, meg az ismerősöknek, meg gyakran az ismerősök ismerőseinek, akik eljönnek. Ez egy elég nagy társaság, most huszonegyen voltunk, 20 km-es távolságon. Várpalotától Lovászpatonáig mentünk, a tési fennsíkot érintette. Ez egyfajta mód is lehetne arra, hogy közösség szerveződjön. Ezeken a kirándulásokon sokszor utunkba kerülnek templomok.

Anna: Nálunk mindenki el tudott jönni, akit hívtam a családból és a barátaim közül is. Kivéve édesapámat, aki külföldön dolgozott, és az egyik húgomat. Nálunk mindenki teljesen kívülállóként nézte végig. Rengeteg kérdésük volt, előtte is már, és utána is. A férjemtől kérdezték meg közben anyukámék, hogy én miért sírok. Ők szerintem a mai napig aggódnak, és talán azt hiszik, hogy én most nem vagyok jól. Én itt is megtapasztaltam Istent a családomban és a barátaim között, mert mindenki első szóra igent mondott, annyit kérdeztek, hogy melyik a református templom, és hány órára jöjjenek ide. Mindenki itt volt, akit hívtam, és ez nagyon jó érzés úgy is, hogy tudom: ők hitben nem úgy voltak itt, hiszen ők tényleg csak megnézték, hogy mi történik velem. Ez nekem nagyon jól esett.

Judit: Én ezt evidenciának vettem, hogy ennek az évnek a vége a konfirmáció lesz, ezzel fogjuk megkoronázni, ez rajtam fog átmenni. Úgy gondoltam, hogy elég leszek én ide, és az anyukám. A párom kérdezte, hogy ne jöjjenek-e a gyerekekkel? Ugye ő katolikus, és elég erőteljesen vallásukat gyakorló katolikus családból származik, ő onnan indult ki, hogy náluk ez mekkora ünnep volt, és ott volt a család apraja-nagyja. Én viszont leszerveztem aznapra a keresztlányomékat, hogy majd jövök haza és csinálom az ebédet. Nagyon sajnáltam utána, hogy nem voltak itt. Anyukám nagyon meg volt hatódva, nagyon örült. Ahogyan hazaértem én mindenkiről mindent elmeséltem, mindent percről-percre, ami itt történt. Sírások meg könny-nyelés közepette. Utólag sajnálom, hogy nem jöttek el. De tudom, hogy ezt mi családilag, a gyerekeken keresztül párszor még meg fogjuk élni.

Györgyi: Én nagyon sokat vívódtam előtte a gyerekeim kapcsán. Mindhármukkal külön beszéltem előtte erről, hogy ez nekem egy nagyon fontos alkalom. Aztán közösen döntöttünk úgy, hogy nem kötelező nekik jönni. Vizsgaidőszak is volt egyébként a kisebbnek, de nyilván meg tudták volna oldani, ha nagyon muszáj lett volna. Én azt látom rajtuk, hogy ők rosszabbul tűrik ezeket a muszájokat. Mert amíg beteg voltam, addig eljöttek velünk ünnepeken, még talán az után a való éven is. Aztán lement róluk ez a teher. Azt gondoltam, meg imádkoztam, hogy most talán ez a gesztus, hogy ezt most nem muszáj, ez jobban hat. Hogy ez sosem kényszer, hanem mindig belső elhatározás, és ha valakinek nincsen meg az a hívása, én odaültethetem a padba, hiába. Fájt a szívem, hogy nem voltak itt, nagyon fájt. Az édesanyám reakciója volt igazán nagyon kedves és szívet melengető. Igaz, hogy ő nem gyakorolja a vallását, és a hitében sem tudom, hogy hol áll. Én picit miatta is halogattam ezt, hogy vajon mit fog ő ehhez szólni. Előtte pénteken felhívott, és azt mondta, hogy süt háromféle süteményt, mert az, hogy én konfirmálok az nagy ünnep a családunknak. Mondja, így! Édesapám már tíz éve nem él, a testvéreim is meghaltak, én egyke vagyok, de ez a mi családunk ünnepe. Az egészsége nem tette lehetővé, hogy eljöjjön. Ugyan ez volt a helyzet a férjem szüleivel, akik imádságban, lélekben velünk voltak. Ami viszont nagyon nagy örömöm volt, hogy a legközelebbi, legszorosabb kapcsolatban lévő barátaink eljöttek, és velük töltöttük utána a délutánt. Nekünk egészen estélig a konfirmáció örömében zajlott a nap, mert velük olyan a lelkiség, hogy aztán az Isten dolgairól tudtunk beszélgetni.