Amikor Kölcsey papírra vetette gyönyörű himnuszunk sorait, nem gondolta, hogyan is gondolhatta, hogy milyen pályát fog befutni költeménye évtizedekkel a megszületése után.


Hiszen borús hangulatban íródott. Közeledett, de még nem volt érezhető a reformkor mindmáig ható csodájával, történéseivel. És 1823 amúgy is sorsfordító esztendő, hiszen megszületik az év első napján Petőfi Sándor, 1848 „viharmadara”, aki, tudjuk, a legtöbbet, életét adta a magyar szabadságért.

Petőfi csak pár hetes, amikor Kölcsey, a már ismert költő, megírja nemzeti hitvallásunkat az erősödő nemesi ellenállás idején. Hideg, borongós téli estén, a csekei magányban, ahol egyedül van hitével, gondolataival, elhivatottságával, a hazájáért való aggodalmával.

A Himnusz megírása óta századok teltek el. Ha figyelmesen olvassuk, mi is beleélhetjük magunkat a 16- 17. századi protestáns prédikátor- költők helyzetébe, amikor a reformáció erőteljes térhódítása után a rekatolizációs törekvések szinte ellehetetlenítették a protestáns, különösen a református oktatás- nevelés, valamint a felekezeti megújulás- lelkészi képzés lehetőségét.

A négy legerősebb tényező, amely a magyar reformátusok életét a 17. században befolyásolta, a 16. századi eseményekre vezethető vissza. Az ország három részre szakadását kell az első helyen említeni. A török megszállás határvonala Nagykanizsánál, a Balatonnál, Esztergomnál, Tokajnál, Nagyváradnál, Aradnál és Temesvárnál húzódott. A végvárak között egy széles „senkiföldje” terült el, amely békeidőben akadálytalanul átjárható volt. Tanítók, peregrinusok, lelkészek, kereskedők aránylag könnyen utaztak ide- oda. Ebben a nehéz, embert próbáló időben, amikor a magyar összefogásra erőteljesen szükség lett volna, a Habsburg- ház abszolutisztikus törekvései segítségével a római katolikus egyház elérkezettnek látta az időt, hogy a protestáns előretörést megakadályozza. A király és a magyar katolikus főpapság a magyar nemzeti-rendi alkotmány és a magyar protestánsok ( különösen a magyar reformátusok )elleni harcban a 17. század folyamán kölcsönösen támogatták egymást. Az Erdélyi Fejedelemség a Habsburgok és Róma ellen a század első felében még erős oltalmat nyújtott, a század második felétől azonban ereje meggyengülésével nem tudta hathatós módon segíteni a reformátusok és a katolikusok amúgy is ingatag egymás mellett élését.

Pázmány Péter - aki ugyan nagyváradi református családban született és később katolizált, majd belépett a jezsuita rendbe és tanulmányai után 1616-ban esztergomi érsek lett- kijelentette, „ő még ugyan protestáns családban született, de katolikusban fog meghalni.”

Az erőszakos visszatérítési törekvések következtében a protestáns iskolákat ellehetetlenítették (nálunk, a Dunántúlon a Pápai Református Kollégium adászteveli időszakára gondoljunk ), teológusait, prédikátorait üldözték, iskoláikat- ahol lehetett- bezáratták. A katolikus püspökök - elsősorban Szelepcsényi és Kollonich - a terror által teremtett helyzetet alkalmasnak tartották arra, hogy döntő csapást mérjenek a magyarországi protestantizmusra.

1673. szeptember 25-én megkezdődött a protestáns lelkészekkel szembeni leszámolás. A Pozsonyba idézetteket azzal vádolták, hogy megsértették a katolikus vallást és a király őfelségét. Mivel a többség nem volt hajlandó áttérni a katolikus hitre, 42 prédikátort a komáromi és a lipótvári erődből 1675 tavaszán rettenetes körülmények között Nápolyba hurcoltak és eladták őket gályarabnak.

A gályarabnak elhurcolt magyar lelkészek főleg holland nyomásra szabadultak kacskaringós diplomáciai előkészületek után. Az elgyötört embereket a hajóján szállító Michael de Ruyter holland tengernagy a következőket mondta: Sok győzelmet arattam már mindenféle ellenség felett, de a legszebb győzelmem, Krisztus emez ártatlan szolgáinak megszabadítása az elviselhetetlen tehertől.”

Mindez a történelmi kitekintés a költemény szempontjából nélkülözhetetlen, hiszen ez a lélekbeli visszahelyezés érteti meg a Himnusz mélyen vallásos jellegét, imaformáját, keretes szerkezetét, nyelvezetének biblikus ódonságát. A jeremiád- szerű sorok pedig visszautalnak a katolikus térhódítás nehéz évtizedeire, a „gyászévtized” embert próbáló időszakára, több, mint kétszáz évre, amikor csak titokban gyakorolhatta felekezetét és hitét a reformátusság és állami szolgálatba is csak akkor léphetett, ha megtagadta református hitét.

Kölcsey korától még nincs is olyan messze az idő, amikor a jozefinizmus álságos leple alatt ugyan épülhetnek protestáns templomok, de a bejáratuk nem nyílhatott az utcafrontra, nehogy ezzel sértse a katolikusokat.

A Himnusz megírásának pontos körülményeit természetesen nem tudjuk. De azt tudjuk, hogy 1823-ban, a reformkor küszöbén még csak álom Magyarországon a magyar nyelv hivatalossá tétele. Kölcsey évekig hadakozik a látható és láthatatlan ellenséggel, országgyűlési munkáját is megkérdőjelezik, közéleti tevékenységét ahol tudják, akadályozzák. 1836-ban pedig újra mélypontra süllyed az Udvar és Pozsony viszonya: Lovassyékat bebörtönzik, Wesselényi megvakul a börtönben, Kossuth kezéből kiütik a Pesti Hírlapot.

A nehéz körülmények ellenére Kölcsey Himnusza mégis megjelenik, először 1829-ben az Aurórában. Veretes sorait szárnyra kapja az országos hír, amikor 1844-ben Erkel megzenésíti, már sokan ismerik.


És egyedi a Himnusz utóélete is. Többször és többen próbálták ellehetetleníteni, első sora az 1950-es években klerikálisnak minősült, Rákosi meg is próbálta eltöröltetni, de szerencsére- ha igaz a legenda – Kodály Zoltán nem volt hajlandó új himnuszt írni.

A csekei magány Kölcseyt nem csak arra ébresztette rá, hogy milyen megpróbáltatások érték a magyarság azon részét, akik felelősen gondolkodtak és éreztek hazájuk iránt. Ma ezek talán nagy szavaknak tűnnek, de kell, hogy ma is érezze a költemény sűrű mondanivalójának súlyát az, aki magyar. Kultúránknak nem csak része, de összetartó ereje is a Himnusz. Énekeljük iskolai ünnepélyeken, olimpiai győzelmekkor, istentiszteleten, bárhol. Ünnepélyesség és előkelőség árad soraiból, könnyeket csal a szemünkbe, sírunk. Nem magunkat siratjuk, nem átkozódunk, hogy miért történt annyi gonoszság történelmünk során velünk, akaratunk ellenére, sokszor idegen érdekekért.

A nemzet jövőjéért érzett aggodalom valóságos rekviemmé magasztosul a Himnuszban. Írója nem láthatta előre költeménye utóéletét, nem tudhatta, hogy érettségi tétel lesz költészete. Sok mindent nem láthatott, de azt tudta, hogy a Himnusz megindítja a magyar irodalomban eddig hiányzott hazafias verselést, melyet majd Vörösmarty folytat az 1836-ban írt Szózattal és Petőfi teljesíti be az 1848. március 13-án keletkezett Nemzeti dallal.

Amikor Kölcsey 1838. augusztus 24-én visszaadta lelkét teremtőjének, Wesselényi, a régi barát így szólt: „Nem közénk való volt.” Igen, rendelkezett a kiválasztottak tudásával, amelyet nem öncélra, hanem nemzete javára kívánt fordítani. Költészete és közéleti munkássága ezért példaértékű. Hitünk szerint hajtsuk meg fejünket emberi nagysága előtt, táplálkozzunk ma is aktuális költészetéből.

 

 

dr. Sipőczné Miglierini Guiditta